Hát ide menekülünk mi a végül csak beköszöntő, minden valószínűség szerint erősen pótolni akaró tél elől, és nem is csalatkozunk elvárásainkban: a vámvizsgálat után Lima repterének előteréből az utcára lépve 27 fokos hőség és iszonyatos páratartalom töröl képen minket, pedig helyi idő szerint még alig van reggel nyolc. Rutinos utazókhoz méltóan vágunk át a fuvarozást (és persze egyből szállást is) kínáló jobb/rosszabb arcú helyi erők nyüzsgő csoportosulásán, csak, hogy - az elvileg elénk kiküldött transzfert nem lelve - öt perc múlva visszaverekedjük magunkat az Urbanito kisbuszok standjához: innen egy barátságos hölgy utasításait követve rövidesen már úton vagyunk a belvárosban előre lefoglalt hostal-unk felé. (Ez egyébként az egyetlen leszervezett szállásunk, a három hetes program képlékenysége, no meg a potenciális lakhelyek széles skálája okán mindig helyben döntünk éjszakai fekhelyünk pontos címéről.)

A közlekedés némiképp kaotikus, a sávtartás nem éppen a - megannyi rendőrnő által terelgetett - perui vezetők erőssége, a tülkölés annál inkább: a sofőrök gyakorlatilag félpercenként tenyerelnek rá a dudára, a lehető legkülönfélébb apropókból. Van, aki azért, mert van hely a kocsijában és felvenne, van, aki azért, mert már így is tele a gép; van, aki sávot váltana, van, aki inkább lebeszélné erről; van, aki azért, mert piros a lámpa, a másik meg, mert zöld és így tovább. A dudálást csupán a városi tömegközlekedés alfáját és omegáját jelentő mikrobuszok kikiáltói harsogják túl, akik a félig nyitott ajtóból ordítják (a jármű oldalára festettől szinte kivétel nélkül eltérő) útirányukat a járdán várakozó utasjelöltek felé. A nagyobb utak mentén gondosan nyírt pázsitra élénk színű virágokból ültetett különféle hirdetések között, a lejtőkön levett gyújtással siklunk el a személyautók, motoros- és tricikli-taxik mellett - hogy ez környezetvédelmi, vagy takarékossági okokat szolgál, azt viszonylag könnyű kitalálni a Lima felett gomolygó szmogfelhőből. (Vagy mondjuk a járdákon felhalmozott hulladékokból, a Csendes-óceán fékezett habzású hullámaiból, az üdítőitalok színéből: ez kérem a harmadik világ, minimum, ennek megfelelő szabályozással és korrupcióval.)

A nyüzsgő, lüktető nagyváros ütőerei a pár kilométerenként nevet váltó, nem ritkán 4-5 sávos, mégis mindig zsúfolt (sugár)utak, melyek járdáin őrült tempóban zajlik az élet. Nincs olyan méter, ahol ne próbálna valaki eladni neked egy új fridzsidert (vagy egy használt karosszéket), frissítő, csokoládé és WC-papír beszerzése sem jelenthet gondot, de van, aki angolórát, számítógépes tanfolyamot, táncleckét kínál, hogy a megszámlálhatatlan cipőpucoló szakiról már ne is beszéljünk külön. Persze, Lima azért kellemes meglepetéseket is tartogat, ilyenek például az amúgy elég lepattant belváros felújított részei, a Plaza Mayor és a Plaza San Martin környéke (utóbbin találhatjuk például a peruiak futball iránt érzett múlhatatlan, bár alapjában véve viszonzatlan rajongásának ékes bizonyítékául szolgáló bárt, az El Estadio Futból Club-ot), a Parque de la Cultura japánkertjei, no meg az óceán partján fekvő előkelő negyed, Miraflores elegáns, nyugodt és - láss csodát! - tiszta utcái.

Bálna, ki a partra!

Mindezzel együtt, azért túlzás lenne állítani, hogy három nap után könnyes szemmel intünk búcsút az ország 27 millió lakosának közel egyharmadát elszállásoló metropolisnak - innentől irány a Dél, a minden turista számára kötelező Gringo Trail. Az ideérkezők által kihagyhatatlan látnivalók sorát - a nevét a fehér szőlőből helyben készített, nemzeti pálinkának is kölcsönző - Pisco nyitja, pontosabban a közelben található természeti csodák, az Islas Ballestas és a Paracas Nemzeti Park. Előbbit az útikönyvek a "szegény ember Galapagos"-ának nevezik, utóbbi pedig bámulatos sziklaképződményeiről híres - utólagos értékelésünk szerint joggal. Ami a szigeteket illeti, persze van valami turpisság a dologban: a motorcsónakból nem csupán a fókaovi (hawaii kórushoz hasonlóan) daloló kicsinyeit, a kimérten totyogó Humboldt-pingvineket, a napon sütkérező színes rákokat meg a sirályokat, kormoránokat és pelikánokat lehet szemügyre venni, hanem a madarak kincset érő ürülékét, a guano-t is. A heveny orrfacsar hatására az ember azért elcsodálkozik, miért akarta anno James Onedin is hajójára venni a ganét, de végül is a pénznek nincs szaga, vagy mi...

Pisco után Nazca következik. A szerencsétlenül alakuló csatlakozások miatt ki kell hagynunk Huacachina többek által erősen ajánlott oázisát, de a híres sziklarajzok bőségesen kárpótolnak bennünket mindenért. Hogy ki és milyen céllal véste a sivatag talajába az űrhajós, a majom, a kolibri, a kondor, vagy éppen a gyilkos bálna 1939-ben felfedezett képét, az a mai napig rengeteg találgatásra ad okot, egyesek naptárt, mások öntözőrendszert, megint másik földönkívüli leszállópályát álmodnak a hatalmas, csak a levegőből felismerhető ábrákba. Egy biztos: a hatszemélyes kisgépből elénk táruló látvány lenyűgöző, a vonalak tisztán kivehetők a délre húzó autópálya, a Panamericana két oldalán: tessék megnézni, na! Landolás után még teszünk egy rövid kirándulást a közeli Chauchilla temetőjébe, megnézzük a száraz hőség által konzervált, díszes ruhákban, használati tárgyaik között eltemetett inka és pre-inka előkelőségek sírjait, aztán leckét kapunk a kézművesség és az aranyfeldolgozás helyi mestereitől, majd búcsút intünk a tengerparti résznek és becélozzuk az ország második legnagyobb városát, a 2325 méter magasan fekvő Arequipa-t.

Úton

Egy kiadós kaja után, jóval az éjszakai busz 9 órás indulása előtt érünk a pályaudvarra, így a mozgalmas nap után nem csoda, ha elbóbiskolunk kissé - mondjuk, nem veszítünk semmit, a busz helyi szokásoknak megfelelően késik. Akkor sem rendülünk meg, amikor a kedves diszpécser bácsi - a jegyünkre nyomtatottak ellenére - közli, 9-es járat nincs is, csak 10:30-as. Arra viszont felférünk, de akkor már tágra nyílik a szemünk, mikor tízkor azzal ráz fel minket: a (korábban csak képzeletünkben létező) 9-es busz meghibásodott, a következő pedig csak éjjel 1-kor jön, ha akarunk, addig alhatunk a parkolóban álló, lefüggönyzött járgányon. Vitázni persze felesleges, az útmutatást követve öt perc múlva már csendben szunnyadunk a tövig hátradöntött üléseken. Éjféltájt arra riadok, a várót bezárták, villany leo, és a bácsit sem látom, hiába meresztgetem a szemem a sötétben, aztán mit van mit tenni, újra bealszom. Fél kettőkor ébredek, valaki a vállam rázza: itt a busz.

A távolsági járatok egyébként is megérnek egy misét. Az még hagyján, hogy a lakott települések közelében mindenféle árusok szállnak fel portékájukat kínálva - Latin-Amerikában ez mindenütt bevett gyakorlat -, a hosszabb utakon vetített (általában rémes) filmeket is meg lehet szokni, itt azonban hol egy prédikátor kántál zavarosan, mielőtt savanyúcukrokat kezd osztani, hol egy gitáros srác ad elő néhány saját szerzeményt kalapozás előtt, sőt, van olyan is, mikor a sivatag kellős közepén egy jól öltözött figura inti le a buszt - na, ő a kontroll kontrollja, aki a jegykezelő által vonakodva átnyújtott jegytömböt veti össze az utasok számával...

Ússz, Forest, ússz!

Első magaslati állomásunk, Arequipa takaros város, a vulkanikus kövekből épített házak vakítóan fehérlenek a szikrázó napsütésben, a távolban pedig a majd' 6 ezer méteres vulkán, az El Misti magasodik a katedrális mögött. Az itteni főtér az első hely, ahol népviseletbe öltözött emberekkel találkozunk: a hihetetlenül tarka ruhák (elsősorban női) viselőik számára a mindennapi élet kellékei s nem turistacsalogató attrakcióké, és ez nagyon rendben van így. A máig használatban lévő Santa Catalina kolostor színes árkádjai mellett jó állapotban lévő koloniál házak tucatjai vonzzák a szemet. Itt alussza örök álmát (az egyik múzeumban) Juanita, a jégbe fagyott szűz is, az inka idők áldozati szertartásaira emlékeztetve az utókort. A mérete ellenére szellősnek ható város a kiindulópontja a közelben található Canyon Country-ba szervezett túrák többségének: a földrengések és vulkánkitörések által oly' gyakorta átrendezett tájékon a vadvízi evezés, a hegymászás és a túrázás szerelmesei egyaránt megtalálják a számításukat a számtalan zúgó, a nyolc 5000 méternél magasabb csúcs, no meg a világ két legmélyebb kanyonja révén.

Mi a túrázás mellett döntünk, s éjjel egykor egy zsúfolt másodosztályú buszon távozunk a Canyon de Colca felé. A helyszínre érve gyors reggeli, majd nyomban indulunk is, hiszen hosszú út vár ránk: a 3300 méteren fekvő Cabanaconde-ból - mintegy 30 kilométeres laza sétával - estére a 2100 körül fekvő Oázisba kell jutnunk. A táj lenyűgöző, a hatalmas hegyoldalakon változatos növényzet keresi az élet lehetőségét, a vízmosások szabdalta kőfalak között a mélyben csillogó folyó rohan tova, a távolban teraszos művelésű földdarabokon kukorica, krumpli terem. Persze, a szépség nagyon viszonylagos tud lenni. Mikor már másfél órája talpalunk izzadtan fel-le, a helyiek által a mai napig normál közlekedésre használt ösvényen, tízpercenként a falhoz lapulva, hogy elengedjük a megrakodott öszvéreikkel dolgukra siető indiánokat, lelkesedésünk fogyni kezd, s már korántsem érezzük magunkat olyan jó erőben, mint egy nappal korábban, a túra bevállalásakor. Mire este nádból tákolt bungalónkhoz érünk, már reklamálni sincs erőnk a beígért privát fürdőszoba helyett bemutatott szabadtéri zuhanyt látva, s nem sokkal napszállta után már úgy alszunk, mint a tej. Szükség is van az erőre, mert hajnali 3-kor indulunk felfelé, hogy még elérjük a kanyon felett repkedő kondorok repülési óráját - az útról legyen elég annyi: a Hold által bevilágított meredélyek látványa festői. Úgyhogy legközelebb másszon hegyet a Rembrandt, meg a Frida Kahlo! Ráadásként a kondorok a hideg szél miatt kihagyják a reggeli szárnygyakorlatot...

>> Folytatás

Dastardly