Néhány nappal korábban a Teremtő egy kocsmai beszélgetés közben tett nekem egy ígéretet, miszerint létezik még a földön egy attól elrugaszkodott réteg, akik fittyet hánynak a tucatzene tömegvonzásának, és önálló gondolataikat tiszta zenei élménnyé alakítják, és ha Neki nem hiszek, akkor menjek el a Depart zenekar koncertjére az A38-ra, de húzzak bele, mert mindjárt kezdődik a fellépés.

Nem volt mit tenni, hajtott a kíváncsiság, hiszen mellékesen azt is megjegyezte, hogy nem akárki dobol a trióban, hanem maga az Ördög (azt hiszem Jojo Mayer néven emlegette), és róla már rég bebizonyosodott hogy a megnyilatkozásai mindig nagyvonalú, lélegzetelállító dolgok, akkor is ha Budapesten nagyjából 50 fő teszi ki feltétlen hittel bíró nyáját. Ennek viszont megvan az a hatalmas előnye, hogy a pultnál előbb kapom ki a söröm, mint kérném, és a terem legelső sorában élvezésért sem kell különösebben megverekedni senkivel.

Ismerve Jojo némely zenei projektjének munkásságát a sok közül nem volt kérdés, hogy tömény és intenzív zenei élményben lesz részünk, még akkor is, ha erről a formációról eddig még nem hallottam korábban. A lényeg, hogy bárkivel is áll össze zenélni, azt a zenét a kísérletező kedv hatja át, és nem mellékesen a zsenialitás egy jó adag tehetséggel párosulva, kötelezően kötöttségek nélkül, ha élhetek ezzel a paradoxonnal.

Pont ezért tűnt rendkívül rossz választásnak az előzenekar, hiszen a zenei előretekintést mínusz évtizedekben tudnám csak náluk meghatározni, a nyitottság is körülbelül annyira volt jelen zenéjükben, mint egy rémült éticsiga idegközpontjában a háza legmélyére behúzódva.

Ennek a kontrasztnak köszönhetően azonban Jojo, Harry és Heiri (micsoda nevek?!) színpadra lépése már az első hangok felcsendülésénél szenzációs élményt, megkönnyebülést és egyben katarzist eredményezett. Nem volt itt semmi felesleges eszköz vagy hácácáré. Kedvenc hősöm, Grabovszki szavai jutnak róluk eszembe: "Nem hiszek a civilizációs csecsebecsékben. Különben is, minden megvan ami szükséges. És ha mégsem, hát mindenütt akadnak jóbarátok!". Itt sem volt ez másképp. Egy szimpla dob, egy nagybőgő, egy pár rézfúvós hangszer és a hozzájuk tartozó végtelenül szerény zenésztrió, akikről végig nem hittem el, hogy tényleg hárman zenélnek ott fent, olyan sűrű esszenciális előremutató jazzt játszottak vagy két órán keresztül.

Az egyik tikkelt, a másik csak szimplán pszihokiller tekintettel zenélt végig, a harmadik meg úgy belefeledkezett a dobfelszerelésébe, mintha három éves lenne, és most kapta volna szülinapjára, és ettől az egész csak még valószerűtlenebbnek hatott, de hatott, és ez azt jelenti hogy a tucatzene még messze nem leáldozó korszakában is találni olyan életteli előadókat, akik hisznek abban hogy a járatlan utak is vezetnek valahová, ráadásul ezen utak végén is élnek emberek akikhez lehet és érdemes szólni.

Akkor is, ha csak kábé 50-en vannak, de boldogok, mert sorban állás nélkül lehet sörhöz és pálinkához jutni...

yéé