A kellemesen ingatag talajú lakhelyeken általában 7-10 család éldegél, de nagyobb események (pl. egy-egy focimeccs) kedvéért bármikor kihúzhatók a rögzítésül szolgáló rudak és "összeragasztható" néhány sziget. Futó látogatásunk végén néhány szuvenírrel gazdagodunk, majd Taquile "valódi" szigete felé vesszük az irányt. A zárt közösségben, a szárazföld modern vívmányaitól érintetlenül élő helyiek partnerkapcsolataiba könnyű belátni: a férfiak maguk horgolta fejfedői közül a piros a házasembereket illeti, a piros-fehér a nőtleneket, a nők ruháin pedig az egynél több pompon mutatja, hogy egy jó kiállású legénynek még lehet esélye...

Az elveszett birodalom

Az út végén tárt karokkal vár minket Cuzco, az inka birodalom egykori központja. A minden évben több százezer turistát vonzó mágikus város méltó hírnevéhez, a Plaza de Armasra siető meredek (fél)sikátorok, az inka paloták egykori alapjaira épített koloniál házak, a hangulatos kis terek és az impozáns, nem egyszer 4-500 éves múltra visszatekintő templomok mind megerősítik hitünket: Cuzco a legszebb lakott település közel s távol. A történelem minduntalan visszaköszön, s bár a helyiek jól tudják: a múlt kereskedelmi értéke felbecsülhetetlen, valahogy mégis elvarázsolt hangulatban kóborolhatunk a szűk utcácskák hóbortos hálózatán, képzeletben évszázadokat utazva vissza az időben. (A komfortérzetet egyedül a mindenhonnan hallható, közepesen autentikus pánsíp-muzsika roncsolja: a Knockin' On Heaven's Door, Sailin', Wind Of Change, With Or Without You összeállítás után sírva könyörgünk a parti sáv elmaradhatatlan cumbia-jáért...)

Az ábrándozáshoz persze megfelelő segítséget nyújt a Sacred Valley megannyi látványossága is, úgy mint Tipón, Pisac, Chinchero, Ollantaytambo, vagy éppen - a Cuzco-tól szinte kőhajításra található - Sacsayhuamán javarészt a Tejúthoz pozícionált romjai. A hatalmas, mintaszerűen megmunkált kövekből bárminemű kötőanyag felhasználása nélkül épített egykori szent helyek és erődítmények nem csupán az idő vasfoga, de a spanyol hódítók szándékos (mi több, 1572-ben törvény által előírt) rombolása okán sokat vesztettek egykori pompájukból, ám még jelen állapotukban is tiszteletet parancsolnak. (Itt érdemes megemlíteni, hogy az inka kifejezés eredetileg az aymarákkal erős ellentétben álló környékbeli kecsua törzsek uralkodóit jelölte, s csak jóval az első inka, Manco Capac halála után ragadt címke gyanánt az egész népre/kultúrkörre.)

Akárhogy is, a mai napig hihetetlenül hangzik, hogy 1532-ben Pizarro mindössze 160 kalandor élén képes volt véget vetni az inkák gyakorlatilag a teljes Andok-övezetre kiterjedő hatalmának. S bár a konkvisztádorok - áldás oltalma alatt történő, ám korántsem áldásos - cselekedetei nyomán (szó szerint) kő kövön nem maradt az egykor oly' büszke birodalomban, egy város azért megúszta a pusztítást. Machu Picchu. A legismertebb és egyben legtitokzatosabb inka város, melynek funkciója a mai napig sok vitára ad okot, s amely létezéséről az amerikai kutató, Hiram Bingham 1911-es felderítőútjáig csupán néhány helybéli indián tudott. A hegytetőn álló, nyomdafestéket nem tűrően fenséges romok csendesen őrködnek a völgy mélyén fehér tajtékkal rohanó Urubamba völgye felett - mármint délután 3 és reggel 10 között csendesen, mert ekkor még viszonylag elviselhető mértékű a fényképezőgépeiket bőszen kattogtató turisták száma.

Nekünk szerencsénk van, egyrészt már reggel hétkor a romoknál vagyunk, másrészt most amúgy sincs szezon - így a frekventált órákban max. 2-300 pózoló, ember(szabású)t kell kerülgetnünk - arról nem is beszélve, hogy az előző napi, majd 3 órás, pusztító erejű trópusi zápor után látogatásunkkor mindössze néhány percig érezni, hogy voltaképpen az esős évszak közepén vagyunk. Az impozáns - és hasonló helyekhez képest egész jó állapotban lévő - helyszín gondos feltérképezése után még arra is van erőnk, hogy a megmásszuk a 300 méterrel magasabban fekvő Huayna Picchu-t (tudjátok, a klasszikus képeken a háttérben magasodó "fiatal csúcsot", ahonnan madártávlatból nézhetünk le álmaim városára, s a látvány bőségesen kárpótol az oda vezető út néhol iszonytatóan meredek emelkedőiért.

Kérek egy Sztár-Kólát!

Cuzco-ból repülővel érkezünk Limába, majd onnan - némi tökölés után - irány Huaraz, ahol a csavin kultúra emlékeivel igyekszünk számot vetni. Mint kiderül, ez nem is olyan egyszerű, errefelé inkább a hegymászás/természetjárás vonal a menő, ráadásul ebben az évszakban oly' kevés idegen vetődik erre, hogy az útikönyv által jelölt szállások minimum fele zárva tart, alapos fejtörést okozva nekünk. Végül persze megoldjuk a szitut, van hol aludnunk, sőt, egy Chavin de Huantar-ba induló, perui átlagpolgárokkal tömött turistabuszra is felkönyörögjük magunkat, így láthatjuk, mit tesz, ha nincs elég pénz a karbantartásra. Az egykoron mágikus hely kissé lehangoló hangulatát az ebédünk sem oldja: az előirányzat a helyi specialitások csekkolása. Hát, köszönöm a lehetőséget! A kivételes ínyencségnek számító sült tengerimalac bőre mint a gumi, húsa kissé ízetlen, de legalább kevés, a köretként szervírozott rizs és krumpli pedig (helyi szokás szerint) "angolos". A frissítőként kínált nemzeti üdítő, a valószínűtlenül sárga színű, ízében a Blendi fogkrémre és a túlcukrozott gyerekrágókra emlékeztető Inca Kola csak a szomjat nem oltja - így végül a limai Queirolo marad a kedvenc éttermem, nem is túl szoros küzdelemben. Errefelé egyébként nyugodtabbak a népek, a vizes lufival dobálás Peru egyéb részein roppant mód elterjedt szokása mintha ismeretlen lenne, és szemlátomást az Andok Isaura-ja sem turnézik erre - vagy csak mi nem vesszük észre a plakátokat?

A zárónap aztán újra az óceánparton ér bennünket, Trujillo és környéke a csimu és mocse indiánok agyagból épített egykori központjaival vésődik az agyunkba - s mire feleszmélünk, egy kedves női hang tört angolsággal arra figyelmeztet: "Kérjük, kapcsolják be az öveket, a gép tíz perc múlva landol Madridban!"

<< A cikk első része

Dastardly